2010. március 25., csütörtök

Loptam





Loptam

Megint emlékeznem kell hároméves koromra, amikor hirtelen felindulásból és torkomat szorító szégyenérzettel világgá indultam. Azért történt, mert nem jól loptam. Vándorlásom azóta is tart, s hogy mi mindent összelopkodtam tekintetemmel, próbálgatással, utánzással, ennek felsorolására  legvastagabb könyvemnél terjedelmesebb kötetemben sem volna elegendő hely.
Apám párizsi megrendelésre készített cipői közül az egyik mókusbarna színűt babusgattam akkor ölömben, s tört üvegcseréppel nem a rámáját, hanem a felsőrészét csiszoltam nagy igyekezettel. Nem mondták nekem, hogy a „mesterséget lopni kell”, ezt minden ember magától tudja. Apám üvegcserepes csiszoló mozdulatait sikerült ellopnom, de utánzásom helyére nem figyeltem kellőképpen. Ebből származott a baj. Apám azt mondta: Ne is lássalak többé! Erélyesen figyelmeztettem, hogy komolyan veszem indulatos ajánlását.  Megyek!, mondtam. Aztán fenyegetőztem: Megyek, biza! Ha évekkel később is, de végül, amikor senki sem állított meg, senki sem hívott vissza, indultam s mentem világgá, szépszülőimnél is régebbi kolozsvári őseimet, Erdélyt és egész Közép-Európát magam mögött hagyva.
De hosszú utam előtt, úgy tíz esztendős koromban, még sikerült ellopnom mézeskalácsos nevelőapám néhány pogácsagyáros mozdulaterdejéből, az ő különleges formájú Tordai pogácsája szobrozásához szükségeseket. Erre azért vagyok különösen büszke, mert immár egyedül vagyok, aki ezt olyan tökéletesen utánozza, hogy Szepi apu, ott fenn a magasságosban, bajorországi mézeskalácsos őseivel együtt, elismerően bólogathatna, s áldásukkal, magam lehetnék a folytatójuk, ha nem halt volna ki Erdélyben a mesteri szintű mézeskalácsosság. De annyira kihalt ez a mesterség is, hogy a róluk írt lírai receptkönyvem még ingyen sem kell a könyvkiadóknak, éppen csak ünnepnapok előtt kattintnak rá vagy másfél ezren a Magyar Elektronikus Könyvtárban.
Be kell vallanom, hogy megint csak hiábavalóan loptam. Amit elvettem, nincs kinek visszaadnom. Merthogy ilyen a régi iparos: génjeink, szokásaink, neveltetésünk parancsaira, nekünk örökké csak az áll a fejünkben, hogy mindent, amit összelopkodtunk, ha már vissza nem adhatjuk, azoknak jutassuk, akik utánunk jönnek. Mondhatom elég maradi, egyeseknek egyenesen visszatetsző gondolat ez, ebben a mindent csakis maguknak kapkodó, tolvaj világban.
Ki hitte volna, hogy a történtek után, visszatérő bűnösként, akár a kleptomániások, ismét vétkezem.
Történt ugyanis, hogy hetvenesen, jó pénzért készíttetett honlapommal csak addig büszkélkedhettem, amíg irigyeim, akik számítógépes tudományukat maguk is lophatták valahonnan, de nem az építésre, hanem a rombolásra adták fejüket, válogatott vírusokkal jól összekuszálták. Olyan volt szegény honlapom, mint véres utcai tüntetések után az egykor fényes kirakat.
Most a hetven és nyolcvan felezővonalán állva, javaimat újra megmutathatom, mert a magam szerkesztette Ághegy és a Magyar Liget honlapját naponta frissítő, önzetlenségével párját ritkító Attila barátom, olyan honlapot épített nekem, amelyhez magam is hozzányúlhatok, szépíthetem, bővíthetem, változtathatom. Bekapcsoltunk a skypet, s ilyenformán majdnem kétezer kilométerről ellophattam tudományából annyit, amennyit csak bírtam. Ma már nemcsak lapot, tehát szöveget, képet, könyvet szerkesztek, és tördelek, hanem honlapot is. Nem győzők eléggé csodálkozni fiatal barátomon, amikor türelmesen arra biztat, hogy lopjak tőle mindent, amit csak akarok. S amikor világgá kiáltom, hogy bizony: Tolvajoké a világ!  nem a szégyenteljes valóságra, hanem a visszaforgatott tudásra, az egymást segítő igyekezetre, az e-világ örömmel járó megismerésére gondolok, ahová mi idősebbek is beléphetünk a fiatalok önzetlen segítségével.
Én már azt sem szégyellem, ha elkap a lelkesedés, gyermekes naivsággal hirdetem, hogy nagyvásár a világ,  a pénz nem számít, az árucsere másodlagos, gondolatot és jóérzést, humánumot fogunk cserélni világviszonylatban. Az sem lehetetlen, hogy valamikor már nem lesz szükséges lopnunk a tudományt, ott áll majd kéznyújtásnyira terített asztalunkon, s jó szívvel kínálgatjuk majd egymást: Vegyétek, ez a mi étkünk! A lopás vétkét pedig majd örökre elfelejthetjük.



2010. március 17., szerda

Kérvény














Kérvény

Tessék nekem visszaadni Mátyás király csizmáit,
azt a kopott, de óriásoknak való tüneményes párat,
amelyet öt évesen minden este megbámulhattam,
Karolina- téri szuterénünkből lélegzetvételnyi szökellésre,
az Óvár keskeny, vadas mártás illatú utcácskáján,
apai engedély nélkül, vak vágtában trappolva
az igazságos király sarki szülőházáig tartó
nyáresti lila szürkületben, az ólomkeretes ablakon túli
mennyországban pislákoló bársonyos gyertyafényig.
És visszakérem a Főtér sarkán bekanyarodó lovas szán
karácsonyesti csilingelését, a pontyok farkcsapásait
a gyarmatáru kereskedő üvegmedencés kirakatából,
az Ellenzéket hallgatagon áruló öregasszony fakó mosolyát,
a hirtelen tavaszokban zsongó Főtér korzózás-izgalmát,
amikor az apró Ferenci-testvérek a Kerekdombról kiskabátban,
hideg szél, záporeső és vénasszony-zuhatag ellenére is,
legalább egy körre lerohantak, hogy velünk együtt megmutassák
magukat a lányoknak, s azoknak, akik akkor, mert nagyon akartuk,
szívből, szokásból, belénk nőtt szeretetből kolozsváriak lehettünk.
Kérem a Kismester utcai iskolám ingyen ebédjét és a németórákat,
a Fadrusz szobor pihentető árnyékát, s hat évtizeddel ezelőtti
szülővárosom félszáznyi cukrászdáját, ahonnan nem hiányozhatott
a tejszínhabos tejeskávé, a fényes barna briós, a krémes béles,
a habos roló és a savarin, amit rumos sziruppal bőven öntözött
még a törzsvendég utcaseprőknek is a bóbitás cukrászkisasszony.
Kellene még persze a bolhás Munkás mozi, a Royal, a Bánffy palota
udvarának közepén meghúzódó filmszínház Karády Katalin,Tom Mix
és Zoro, meg a sétatéri fák mellett, papírhajómmal a Színkörig rohanó
műpatak, az ezres nézőtéren a felsőerkély és az állóhelyi bámulat
a cukorkákat dobáló nyüzsgő ripacsok komikuma, ahogyan elhittem nekik
s makacsul mai is, mert nem hiszem a szememnek, mert hinni akarom,
hogy „Szép város Kolozsvár” pedig tudom, kik laknak a Szamosnál:
félszázad alatt betolakodottak, szarkák, városiasodásra képtelenek.
Visszakérem a költészettel, a szókimondással és becsülettel rakott falakat,
a hely szellemét, a fellegvári távlatokat, a hóstát minőségét, a tizedeseket,
a négynyelvűséget, a polgárok büszke fejtartását, a polihisztorok tiszteletét,
a valóságos vallásszabadságot, az elűzött zsidókat, az kiárusított szászokat
és városunk világgá ment, félelmében kitántorgott őslakos családjait.
Követelem saját magamat, azt, aki lehettem volna, adjanak magamnak vissza,
s halottainkat a Házsongárdnak, emlékeinket vissza az nyomunkat keresőknek.